Miért szorul vissza a hagyományos értelemben vett, nyolcórás munka, s miért tör előre a vállalkozóként foglalkoztatás, illetve miért nyernek teret az egyéb ?atipikus? foglalkoztatási formák? Az ügy roppant egyszerű.

Egy adott vállalat környezetszennyezése fölfogható például úgy, hogy a termelés egyik költsége a káros anyagok kibocsátása. A költséget azonban nem a cég, hanem a társadalom fizeti. Rosszabb minőségű víz, levegő, tüdőrák, egyebek formájában. A cég tehát külsővé teszi a költségét, externalizálja. A megközelítés Coase és Pigou munkái nyomán bekerült a közgazdaságtan főáramába, ideológiai támaszává vált a környezetvédelmi adóknak.

Minden cégnek alapvető hajlama, hogy külsővé tegye költségeit. Nem mintha a vállalatok vezetői gonosz emberek lennének ? bár persze lehetnek köztük ?, a gazdasági élet logikája diktálja így. Ha elég nagy a cég, ha erőfölényben van partnereivel szemben, könnyebben teszi külsővé költségeit. Egy nagy kereskedelmi cég például megteheti, hogy polcdíjat szed, s az értékesítés költségének egy részét terheli rá beszállítóira. Az igazán nagy gyárak megengedhetik maguknak, hogy ?JIT elv szerint? adott időre, kisebb mennyiségeket rendeljenek beszállítóiktól, kedvező árak mellett. Így a nagy cég csökkenti raktározási költségeit, ám gyakran magának a beszállítónak kell nagy raktárt emiatt fönntartania, hogy ki tudja elégíteni nagy ? esetenként akár egyetlen ? megrendelője változó igényeit.

Sehol nincs nagyobb erőfölényük a cégeknek ? egy-két kivételt leszámítva ?, mint tulajdon munkavállalóikkal szemben. A cégeknek erős gazdasági érdekük fűződik ahhoz, hogy a hagyományos munkaviszonnyal járó költségektől lehetőség szerint megszabaduljanak. A fizetett szabadság, felmondási idő, végkielégítés, meg persze a járulékterhek olyan költségek, amelyeket a cégek szívesen hárítanak át másokra. Amiért nem is lehet őket kárhoztatni, hiszen miért is tennének másként, mint ahogy gazdasági érdekük diktálja.

Mindez azzal is jár, hogy rugalmasabbá válik a munkaerőpiac. A rugalmasság azonban azt is jelenti, hogy a munkavállalók biztonsága lecsökken. Aminek társadalmi költségei vannak, csakúgy, mint a környezetszennyezésnek. Stressz, gyomorbetegség, eladósodott, váratlanul nyomorba kerülő családok. Valakinek állnia kell a cechet, nincs ingyenebéd.

Az atipikus foglalkoztatási formákra persze szükség van. Különösen azokra a fajtáira, amelyek meghagyják a dolgozóknak a munkavállalói jogait, ilyen például a részidős munkaviszony. Nem minden munkavállalónak felel meg a hagyományos foglalkoztatás kötöttségekkel járó biztonsága. A többségnek azonban nagyon is megfelelne, mégsem elérhető mindegyiküknek.

Csak az állam tudja a cégek külsővé tett költségét ? legalább részben ? újra belsővé tenni, a környezetszennyezés esetében.

Más esetekben is meg kellene tennie.

Kis Miklós