Kivándorolni, legálisan új hazát keresni hatalmas feladat, embert próbáló megmérettetés. Hogy mennyire, kiderül az alábbi írásból. Tünde és Viktor másfél évet és egymillió forint körüli összeget áldozott arra, hogy Ausztráliában telepedhessenek le. Fordulatokban gazdag történetük vetekszik egy krimivel.

Sokan gondolnak arra, hogy külföldön vállaljanak munkát, fel is kerekedik számtalan hazánkfia, hogy idegen földön próbáljon szerencsét. Írországban, Nagy-Britanniában és Németországban szép számmal dolgoznak magyarok, még az óceánon túlra is jut belőlünk. A távoli Ausztráliát viszont kevesen veszik célba, még kevesebben próbálnak ott letelepedni. Tünde és Viktor azon kevesek közé tartozik, akik új hazát keresve a kontinensnyi országot szemelték ki maguknak a világ mások oldalán. Ausztrália évente nyolcvanezer bevándorlót fogad. Gondolták, megpróbálják, hátha beleférnek a keretbe. Másfél évvel ezelőtt hivatalos úton elkezdték intézni a letelepedési engedély megszerzését, akkor még álmukban sem gondolták volna, hogy mi vár rájuk.

Először Amerika

A történet kezdete öt évre nyúlik vissza, amikor elhatározták, kimennek Viktor édesanyja után, aki itthon elveszítve hivatali állását, New Yorkban talált magának munkát. Először csak Tünde kapta meg a turista vízumot, Viktornak másodjára adták meg, mondván indulni kíván a New York maratonon. Kint mindketten jól kerestek, Tünde gyerekekre vigyázott, Viktor asztalosként dolgozott. Szépen éltek, Las Vegasban össze is házasodtak. 2004 elején Viktort kisorsolták az amerikai zöldkártya-lottón. Mindenki gratulált, ez tényleg nagy szerencse. A kártya érvényesítéséhez haza kellett utazniuk Magyarországra, itt derült ki, hogy jócskán több időt tartózkodtak az Államokban, mint amennyit lehetett volna, ezért visszavontak zöldkártyát, vízumot, mindent.

Újra itthon

A kint érzett honvágy ellenére úgy érezték, itt ragadtak. Gondolták, itthon is lehet élni, Viktor alapított egy bt.-t, bútorasztalosként vállalkozásba fogott. Tünde egy év alatt sem talált magának állást. Az asszony a munkanélküliségbe unt bele, a férj meg abba, hogy drága a műhelybérlet, alig van haszon a munkáján, nem fizetnek időben, és hülyének nézik a munkást. Ezért elkezdtek kutakodni, hogy angol nyelvterületen hová lehetne menni. Az USA eleve szóba sem jöhetett, Kanadába inkább értelmiségieket várnak és franciatudást is elvárnak, Angliára egyáltalán nem gondoltak.

Legyen Ausztrália

Az interneten bukkantak egy hirdetésre, hogy Ausztráliába képzett munkaerőt keresnek. Eleinte kíváncsiságból kezdtek érdeklődni, majd tavaly júliusban felvették a kapcsolatot egy Ausztráliában élő magyar bevándorlási ügynökkel. Idővel kiderült, hogy teljesen feleslegesen, az ügynök elsősorban diplomásoknak segít, akik egyébként jóval könnyebben megkapják a letelepedési engedélyt.

Amíg ez kiderült, Viktor betöltötte a harmincadik életévét, elvesztve öt pontot. Az Ausztrál Bevándorlási Hivatal ugyanis, akárcsak egy felvételin, pontozza a jelentkezőket. Itt szintén 120 pontot lehet elérni. Figyelembe veszik az életkort, a végzettséget, az angolnyelv-tudást, a szakmai tapasztalatot, illetve hogy hiányszakma-e, amivel rendelkezik a bejutni kívánó. Azért is pontot lehet kapni, ha valaki nem nagyvárosban, hanem vidéken akar letelepedni, továbbá különféle bónusz pontokat lehet szerezni, például kinti tanulmányokért. Akinek összejön a 120, az már eséllyel indulhat a megmérettetésen. Az elveszített 5 pontot szerencsére hamar pótolták, időközben az asztalos szakmát hiányszakmává nyilvánították, ami 15 pontot jelent, ezzel mintegy eminenssé előlépve Viktornak hirtelen 130 pontja lett. Tündének házastársként nem kellett pontokat gyűjtögetnie, egy alapfokú nyelvvizsgát és orvosi papírokat kértek tőle. De most már nagyon előreszaladtunk az időben.

Honosítás, fordítás

Első lépésként honosítani kell a végzettséget (a volt Jugoszláv tagállamokét elfogadják, a magyart valamiért nem). Ez nem tűnik bonyolult dolognak, pedig sok embernek már ez leküzdhetetlen akadály lehet, szóval egyáltalán nem egyszerű, pláne nem olcsó. Először meg kell szerezni annak az intézménynek a tanmenetét, ahol az ember a szakmáját kitanulta. Mivel Viktor az asztalos bizonyítványát 1997-ben szerezte Szerencsen, irány a Zemplén kapuja, ahol természetesen már nem volt meg a szóban forgó tanmenet. Azért idővel valahonnan előhalásztak egyet. Ezután akkurátus pontossággal le kellett írni, hol dolgozott, az összes munkahelyet, ott hány órában, mennyiért, mi volt pontosan a munkája. Mindezt hivatalosan a volt munkahelyek bélyegzőivel ellátva.

A tanmenetet és a munkahelyi igazolásokat angol nyelvre kell fordíttatni. Magyarországon ez csupán egyetlen helyen lehetséges, a monopolhelyzetben lévő Országos Fordítóirodában. Itt, ebben a kedves intézményben, ahol elmondásuk alapján nagyon kifejezően éreztetik a szolgáltatást igénybe vevővel, hogy máshová úgysem tud menni, a következőkből tevődik össze a fordítás ára: oldalanként 9800 forint plusz áfa, hitelesítési és fénymásolási díj. A végén a hét lefordítandó oldalért 100 ezer forintot fizettek, amiből 90-et előlegként ott kellett hagyni.

A fordítást Ausztráliába kell küldeni 500 ausztrál dollárral (1 dollár 157 forint) egyetemben, ahol a szakmai elfogadó bizottság elé kerül. Ekkor gondolta Viktor azt, hogy olcsóbb lett volna, ha kiutazik Ausztráliába és készít egy széket meg egy asztalt a bizottság előtt. Visszajött a papír, elfogadták a szakmát, ekkor földerengett egy kis remény, hogy sikerrel járhatnak.

Do you speak English?

A nyelvtudást szintén bizonyítani kell az ausztrál hatóságok előtt. Ezt viszonylag egyszerű elintézni, nemzetközi angol vizsgát kell tenni. Budapesten a British Councilba kell beiratkozni, itt egy háromhetes előkészítő 35 ezer forintba kerül. Utána lehet újabb 35 ezerért vizsgára jelentkezni, ahol írásból, beszédből és szövegértésből kell számot adni, valamint háromféle akcentust kell felismerni. Viktortól középfokú nyelvvizsgát kértek, Tündének elég volt egy alapfokú vizsgát tennie, de nem beszélte olyan jól a nyelvet, mint a férje, ezért 120 ezret tanfolyamra, 35 ezer forintot vizsgadíjra költött.

Úgy tűnhet, feleségként könnyebb kijutni Ausztráliába, de tegyük fel, ha Tünde nővér lenne, akkor könnyen lehet, hogy ő vihetné magával Viktort. Ha megvan a nyelvvizsga, akkor jöhet az igazi kérvény (General Skilled Migration) kitöltése. Ehhez újra csatolni kell mindent, ami eddig szóba került, valamint egy erkölcsi bizonyítványt és még valamit, amire eddig ők sem gondoltak.

Belép a képbe az FBI

Mivel a munkáiról szóló részletes beszámolóban Viktor feltüntette a hároméves Egyesült Államokbeli tartózkodást, az ausztrálok, akik úgy tűnik csak biztosra mennek, kértek egy amerikai erkölcsi bizonyítványt. Ezt csak az FBI-tól lehet beszerezni. Eleinte hazánk külügyminisztériumától reméltek segítséget az ügyben, ahol nagyon szívélyesen megígérték, hogy segítenek. Viktor hat hét után rájuk telefonált, ekkor derült ki, nem tudnak segíteni. Saját kezébe vette az ügyet ? és figyelem, amit a külügy nem képes elintézni, az egy asztalosnak nem jelent problémát! Kiderült, az FBI-nak ujjlenyomatot kell küldeni. Ezt közismerten a rendőrségen intézik, ahol nagy derültség közepette közölték vele, csak bűnözőknek jár az ujjlenyomat.

Ebben a pillanatban kezdte Viktor magát úgy érezni, mintha a 22-es csapdájába került volna. Ha ujjlenyomatra van szüksége, akkor bűncselekményt kell elkövetnie, de ha bűnözne, akkor nem kaphat erkölcsi bizonyítványt. Végül a Teve utcában kért segítséget, ahonnan elirányították egy igazságügyi szakértőhöz, aki végre nyomatot vett ujjaikról. Amikor letöltötték a FBI űrlapját, akkor derült ki, hogy fejenként 18 dollárt kell mellékelni bank által garantált csekken. A magyar bankok viszont 50 dollár alatt szóba sem állnak emberrel. Szerencsére akkor még működött a már bezárt American Express iroda, ahol sikerült csekket vásárolniuk (ma már ezért Bécsbe kellene utazni). A külügyminisztérium hathatós segítségével sikerült mindezt tíz hét alatt elintézni.

Címzett: a bevándorlási hivatal

Az összes szükséges dokumentumot ez év februárjára sikerült megszerezniük (itt érünk el, ahhoz a ponthoz, amikor Viktor betölti a 30-at). Az elvesztett öt pont miatt új utat kerestek. Hosszas kutakodás, levelezés után sikerült elintéznie, hogy Viktória állam szponzorálja letelepedésüket. A szponzorálás azért jöhetett létre, mert az államban hiány van az asztalos szakmunkásokból, illetve azért, mert aláírtak egy kétéves szerződést arról, hogy ott fognak dolgozni. Ez már a bevándorlási hivatalon keresztül intéződött, amiért 1840 ausztrál dollárt (kb. 300 ezer forintot) kellett fizetniük. Közben kiderült, hogy a szponzorálás gyorsított eljárást is jelent. Tavasszal már az orvosi rendelőben ültek, készítettek általános vizsgálatot, AIDS-tesztet, tüdőszűrést, vérvételt. Kifizették az orvost és vártak.

Nem hiába, rövidesen újra akadt elintéznivaló. Mivel Viktor itthon vállalkozó lett, ezért be kellett bizonyítania, hogy asztalosként dolgozik saját vállalkozásában. Ehhez újra referenciákat kellett szereznie. Végigjárta megrendelőit, beszállítóit és az írásos nyilatkozattal a zsebében újra kopogtathatott az Országos Fordítóiroda ajtaján. Újabb 100 ezer forint, és őszre már készen is voltak az új papírok.

November végére várják a végleges választ, úgy érzik, a 130 keservesen megszerzett ponttal jó esélyeik vannak, ráadásul nemrég egész Ausztráliában hiányszakmává nyilvánították az asztalos szakmát. Melbourne-ben kívánnak letelepedni. Hat héttel az indulás előtt jelezni kell, hogy mennek, ott már várni fogja őket egy bizottság. Három év után folyamodhatnak állampolgárságért. Arra a kérdésre, hogy mire számítanak, mindketten azt válaszolják, hogy munkára. Kivesznek egy albérletet, és amint lehet, belefognak egy saját ház építésébe, hogy gyarapodhasson a család.

Kurucz Ferenc

Fotó: Sarah Williams