Hogy mit tekintünk természetesnek, helyesnek követendőnek, nagyban függ attól, mikor és hova születtünk. A mai iráni szunnita nem talál kivetni valót a hűtlen asszony halálra kövezésében, az ókori római polgár természetesnek találta a rabszolgák arénabeli látványos kivégzését. Ki-ki foglya saját kora és környezete gondolatainak, nézeteinek. Ami az idegen szemével abszurdnak és kegyetlennek tűnik, az a honpolgároknak magától értetődő. Aki nem ért egyet az uralkodó gondolatokkal, a kirekesztést, a peremre kerülést, de legalábbis a nevetségessé válást kockáztatja.

Ezt a rizikót kellene fölvállalnia annak, aki ma Magyarországon azt mondaná, hogy a munkanélküliség nem természetes. A válasz az lenne: munkanélküliség mindig is volt, az előző rendszerben is, kapun belüli munkanélküliségnek hívták. Való igaz, ha elfogyott az anyag, a munkások csak lézengtek. Ezek voltak a létező szocializmus tipikus szervezési gondjai, ami Nagy Bandó a hómunkások kapcsán így jellemzett: ahol hómunkás van, ott lapát nincs. Ahol lapát van, ott hómunkás nincs. Ahol mindkettő van, ott hó nincs.

A piac láthatatlan keze valóban hatékonyabbá tette a gazdaság működését (ha nem is éppen a hómunkások esetében), s a kapun belüli munkanélküliséget azon kívülre tette. (Esetenként magát a kaput is eltüntette, a gyárral együtt)

A munkanélküliség talán természetes, mint az árvíz vagy a lepra. Kérdés, hogy küzdeni se kell-e ellene. Jelen körülményeink között a munkanélküliség többet jelent annál, hogy egyszerűen nem kell dolgozni. Ez még nem lenne akkora baj. Candide zárósorát át kellene írni egyszerűen: "Nem vár a munka a kertben". A munka hiánya azonban azt jelenti, hogy a polgár nem kapja meg az általános egyenértékest, ami régen a só volt, ma pénznek hívják. Nem tudja beszerezni az élete fenntartásához szükséges javakat. Így azután télen kénytelenek néhányan szembesülni a választással: "Ön dönt: eszik vagy fűt"? Előre látható, hogy idén is jó néhányan halálra fagynak.

Aki szerencsés, azt persze a családja megóvja a munkanélküliség időszakában. Persze nekik is szembesülniük kell a bújtatott vagy nyílt szemrehányásokkal, a megbecsülés hiányával. Még a létező szocializmusban terjedt el a legenda, hogy a kapitalizmusban csak az nem dolgozik, aki nem akar. A legendák meg, mint tudjuk örökké élnek, de legalábbis sokáig. Akit még soha nem pöcköltek ki a láthatatlan kéz ujjai az alkalmazotti státuszából, bizony hajlamos meggondolatlanságokat mondani.

A politikusok persze tudják, hogy a munkanélküliség - még ha el is lehet természetesként fogadtatni - súlyos társadalmi probléma. Több fronton küzdenek ellene. Az egyik módszer kicsit hasonló a telt hölgyekéhez: ha már sok a kiló, legalább arról tenni kell, hogy kevesebbnek látszódjon. Jönnek a jól szabott ruhák, a hosszanti csíkok. A munkanélküliség esetében meg a jól megválasztott statisztikai módszerek. (Korábbi cikkünk a témáról: Számtalan az állástalan). A másik módszer úgyszintén hasonló a túlsúlyos hölgyekéhez, akik nem tűrik, hogy kövérnek nevezzék őket. A teltkarcsú, formásan telt jelzők ellen viszont nincs kifogásuk. Érthető, hiszen az utóbbi jelzők sokkal jobban hangzanak a durva kövér szónál, éppen úgy, ahogy az álláskereső szó is kellemesebb a fülnek a munkanélkülinél. Vannak még kevésbé szívesen használt eszközök, ilyen a hölgyeknél a diétás fogyás, a munkanélküliségnél meg a munkahelyek számának növelése. Ez utóbbi módszereket - mivel alkalmazásuk komoly nehézségekkel jár - kerülni szokták.

Igazi sikert mégis csak az utóbbi, nehezen alkalmazható módszerek hozhatnának - mind a két esetben.

Kis Miklós