A csorda nem tudja, mi a tegnap, mi a ma, él a pillanat cövekéhez kötve, s ezért sem búskomor, sem életunt ? állapítja meg Nietzsche egyik korszerűtlen elmélkedésében.

Kétségkívül embernek lenni nehéz. A múlt sérelmeit megőrzi a tudat, a jövő bizonytalansága veszélyeket rejt, aggodalmakra ad okot. Bajok fenyegethetik az egészséget, a magánélet boldogságát, s jócskán akadhatnak gondok a munka világában is. Így a puszta megélhetést is veszély fenyegeti.
Tizenöt éve még senki sem aggódott a munkájáért. Egy egész népnyi embert érintett váratlanul, hogy immár a világnak ez a szelete sem biztonságos többé. Lassan beleszokott az új rendbe a mai késő harmincasok, negyvenesek, ötvenesek nemzedéke. Az új világban felnőttek sem kerültek előnybe az idősebbekkel szemben: munkanélküliségi arányuk magasabb az előző rendszerben munkatapasztalatokat szerzetteknél.

Nincs is félelmetesebb, mint fizetéstől fizetésig élni egy olyan világban, ahol immár nem garantált a munkahely. A gyermekszületések száma a tizenöt évvel ezelőttinek a nyolcvan százalékát sem éri el, ami az állapotokat tekintve csöppet sem ámulatra méltó.

Bérből és fizetésből élni fölér egy kötéltánccal. Védőháló nélkül. Az állam sikerrel hárítja el magától a bajbajutottakon való segítés feladatát, s láthatólag célja, hogy végképp lerázza magáról.

Ebben a helyzetben, ahol a bizonytalanság vált bizonyossággá, nem tehet mást a munkavállaló, mint úszik az árral. Beletörődik, hogy életében akár többször is szakmát kell váltania. Tanfolyamokra jár, esetleg levelezőn főiskolára, egyetemekre. Előtte persze tájékozódik, mennyit ér az oklevél, s nem hagyja magát átverni. Figyeli a munkaerőpiacot, s keresi a lehetőségeket. Résen van, mint a kiscserkész. Gondol a jövőre, de nem aggódik miatta. Optimista, de realista is. Akár Cromwell: bízik Istenben, de szárazon tartja a puskaport.

Kis Miklós