A megszorító politika súlyosbítja a válságot, olajat
önt a spekulánsok tüzére, és az euró övezet szétrobbanásához
vezethet. Gazdaságpolitikai fordulatra van szükség ahhoz,
hogy megakadályozzák a bérek és a foglalkoztatás további
leépülését - áll több száz olasz közgazdász római
elemzésében, amelyet Budapesten a Magyar Szociális Fórum
tett közzé vasárnap.

     Az olasz kormányhoz és az Európai Unióhoz eljuttatott
anyagban azt írják, hogy a rendkívül súlyos világgazdasági
válságból, és az euró vele szorosan összefüggő válságából
nem lehet kilábalni a bérek és a nyugdíjak csökkentésével, a
szociális, az oktatási, a kulturális és a kutatási kiadások
korlátozásával, sem pedig a bérekre és a leggyengébb
társadalmi rétegekre kivetett közvetlen vagy közvetett adók
növelésével. Mert ez az Európa-szerte ajánlott
?áldozatvállalási politika? folytatása azzal a veszéllyel
fenyeget, hogy elmélyíti a válságot, gyorsítja a
munkanélküliség növekedését, még több vállalatot tesz
fizetésképtelenné és juttat csődbe, végső soron pedig arra
kényszerítheti az Európai Unió néhány tagállamát, hogy
kilépjen a pénzügyi unióból - írják.

     Meg kell érteni, hogy a pénzügyi unió nem egyszerűen
könyvelési trükkök és felelőtlen kiadások miatt vált
ingataggá, hanem sokkal mélyebb okok miatt: instabilitását
az a neoliberális gazdaságpolitika idézte el, amely belső
megszorításokkal akarja biztosítani a nemzetközi
kereskedelmi többletet. Tarthatatlan maga az EU
neoliberális alkotmányos szerződése ? szögezik le.

     Az elemzés szerint a mai gazdasági válság a 2007-2008
között kirobbant világválság folytatódása, és eddig azért
nem sikerült kilábalni belőle, mert nem küszöbölték ki a
válság szerkezeti okait. Az egyik fő okot abban jelölik meg,
hogy miközben lényegesen nő a termelékenység, stagnál vagy
csökken a dolgozók fogyasztása és vásárlóereje. Olyan
világgazdasági rendszerrel állunk szemben, amely miközben
egyre többet termel, egyre jobban beszűkíti a keresletet. Ez
a világméretű gond azért sújtja különösen Európát, mert a
maastrichti szerződés kizárólag a piaci mechanizmusokra
bízza az Unió egyensúlyát. A kereskedelmi többlettel
rendelkező országok, mindenekelőtt Németország úgy éri el
többletét, hogy leszorítja a hazai béreket, deflációs
politikát folytat és növeli a külföldön működő német
vállalatok piaci részesedését. Ilyen politikával nem csak
Görögország, Portugália, Spanyolország adósodik el, hanem
még Franciaország és Olaszország is.

     A követelések és a tartozások közti egyensúlytalanságot
az euró övezetben tapasztalható teljesen szabad tőkemozgás
idézte elő, és ezt a piac nem képes kiküszöbölni.

     A liberális közgazdaságtan azt hirdeti, hogy a válságot
a társadalmi szükségletek kielégítésének rovására,
megszorító intézkedésekkel, a szociális állam teljes
leépítésével, a foglalkoztatás szétdarabolásával, a tőke
centralizálásával kell megoldani. E mögött az az elképzelés
húzódik meg, hogy a válságból győztesen kikerülő tőke
gyorsabban halmozhat majd fel, hiszen tovább gyengíti a
munka világát, egyszersmind kevesebb versenytársa marad a
piacon. Aki támogatja az ehhez fűződő érdeket, nem csak a
dolgozók ellen cselekszik, hanem elősegíti a tőke kontroll
nélküli centralizációját is, ezzel pedig egész európai
térségek gazdasági leépülését, a további eladósodás, és az
egyre nehezebben kezelhető migrációs folyamatot.

     Az olasz közgazdászok kétségbe vonják a tömeges
privatizálásokat is.

     Azt tanácsolják, hogy Európa lépjen a termelőerők
fejlődésének olyan önálló útjára, amely a népjólétet, a
környezetvédelmet és a terület épségét, valamint a
társadalmi igazságosságot tartja szem előtt. Ahhoz, hogy ez
bekövetkezhessen kollektív tervezésre van szükség,
időigényes demokratikus folyamatra. Első lépésként kordába
kell szorítani a spekulációt nemzeti és európai koordinált
szinten, az európai központi banknak teljes körűen fel kell
vásárolnia a megtámadott értékpapírokat. Meg kell adóztatni
a rövid lejáratú pénzügyi- és valuta tranzakciókat, hatékony
adminisztratív ellenőrzés alá kell vonni a tőkemozgást. Ha
ehhez hiányoznának a szükséges európai szintű feltételek,
akkor nemzeti szinten rendelkezésre álló eszközöket kell
igénybe venni, nehogy késő legyen! A defláció
feltartóztatása érdekében meg kell állapítani a
megélhetéshez, a létfenntartáshoz szükséges bérminimumot,
meg kell erősíteni a kollektív szerződéseket, korlátozni
kell az elbocsátásokat, új szabályokkal kell védeni a munkát
és a szakszervezeti szerveződést. Értelmetlennek és
felelőtlennek tartjuk azt a politikát, amely a piacra bízza
a munkahelyteremtést - szögezik le.
     Az EU kereskedelmi többlettel rendelkező országai,
elsősorban Németország kiemelkedő felelősséggel tartoznak
azért, hogy a fogyasztás növekedhessen. Ehhez fel kell
hagyni a béreket leszorító deflációs politikával, európai
szintű progresszív adórendszert kell bevezetni, s a teljes
foglalkoztatásra irányuló fejlesztési tervet kell alkotni.
Az olyan közösségi rendeltetésű javak társadalmi termelésére
kell összpontosítani, mint amilyen az egészségügyi ellátás,
a környezetvédelem, a területfejlesztés, a kutatás
felszabadítása a szellemi tulajdonjog monopóliuma alól.
Egyszóval olyan "feltételesen szabad piacgazdaságot" kell
létrehozni, amelyben a tőke és az áru csak azzal a
feltétellel mozoghat szabadon, hogy ha elősegíti a
foglalkoztatást, a bérek emelkedését, a fejlődést.

     Az olasz közgazdászok attól tartanak, hogy ha a
piacgazdaságot nem korlátozzák a társadalmi érdekek előtérbe
helyezésével, akkor az EU egyes országai arra
kényszerülhetnek, hogy kilépjenek a pénzügyi unióból, és
önálló politikát folytassanak belső piacuk, jövedelmük és a
foglalkoztatás védelmében.